180 másodperc nem tűnik sok időnek. 3 perc alatt le lehet vinni a kukát, elbiciklizni a közeli boltba, bepakolni a legfontosabb dolgokat a táskába. De azt senki nem gondolná, hogy 3 perc alatt sikerül megváltoztatnod a teljes életedet, egyetlen személy, egy idegen felbukkanása miatt. Mégis van rá lehetőség. Ezt a lehetőséget pedig Jessica Park mutatja meg nekünk, a 180 másodperc című regényében.
Történetünk az ősz elején, az egyetem kezdetekor játszódik, amikor Allison, immár harmadik évét kezdi az egyetemen. Nem vár semmi egetrengetőt ettől az évtől sem, hiszen az elmúlt 2 évben sem épített barátságokat, nem járt sehova csak az óráira és a kolesz szobájába. Az elmúlt 20 évben egy bezárkózott, magányt megszokó lány volt, ami nagy részben annak is köszönhető, hogy egész életében a családját kereste és ezáltal önmagát is. Másik oldalról pedig megismerjük Esbent, aki a társaságok igazi középpontja. Az is ismeri, aki úgy gondolja, hogy nem, elvégre legalább 1-2 szót halott róla a közösségi médiának köszönhetően, ahol saját érdekes tartalmait osztja meg az emberekről. Ez a két, elképesztően külön világ pedig egy nap, egy Esben által kitalált társasalmi kísérletnek köszönhetően összefonódik. Esben olyan dolgokat fedez fel Allisonban, amit korábban még soha nem tapasztalt, Allison pedig szavak nélkül úgy ki tudja tárni magát és az életét Esbennek, egy idegennek, ahogy még a hozzá legközelebb álló embereknek soha.
Elképesztően nehéz helyzetben vagyok az értékelés írásával, mert olyan gondolataim, érzelmeim vannak a könyvvel kapcsolatban, amik egyrészt megosztóak is lehetnek, másrészt pedig eléggé spoileres. Éppen ezért úgy döntöttem, először leírom ami tetszett, ami meglepő volt és ami mindenféle cselekményleírás nélkül elárulná milyen is maga a könyv. Majd ezután egy kicsit mélyebben belemegyek a részletekbe, az indokba miért is nyűglődtem én kicsit a könyvvel, ahol már spoilerrel is találkozhattok, de nyugi, felírat ki lesz rakva.
Adott tehát nekünk Allison, aki egy meglehetősen magányos lány a múltjából adódóan. A könyv elején úgy tűnt, hogy ez számára egy teljesen átlagos, normális dolog. Nem érződött igazán rajta az, hogy hiányozna neki bármiféle új társaság, elvégre így élte az életét eddig is. Meg persze arról sem volt szó, hogy kinéznék őt, hiszen volt aki közeledett volna hozzá, csak ő rázta le inkább. Ami egy részről érthető és szomorú is, hiszen olyan gyerekkora volt, ami nagyon mély sebeket és tüskéket ejtett benne egész életében. Még ha ott is van neki a legjobb barátnője és fogadott testvére, Steffi, akkor sem lehet kitörölni ami megtörtént. Még úgy sem, hogy gyakorlatilag Simon, a nevelőapja, személyében már családra talált, de mégis ezt már későnek érezte és nem volt meg köztük az a bizalom, amire Allisonnak szüksége lett volna. Pedig Simon nagyon próbálkozott és egy írtó jófej apafigura volt, már az első pillanattól kezdve.
Mindezekből kiindulva, szerintem jogosan, feltételeztem azt, hogy kicsit mélyebben és hosszasabban fogjuk megismerni ezt a magányos szemszögöt. Allison belső gondolatait, örlődéseit, a magány valós mibenlétét és okát egy ilyen fiatal személynél. Persze azt is tudtam, hiszen a fülszöveg ezt elárulta, hogy nagyon valószínűleg ez meg fog változni. De úgy gondoltam a változás folyamata lassabb, egyenletesebb és kimértebb lesz. Ehhez képest valami teljesen mást kaptam.
Valamint ott van nekünk Esben is, akiről jogosan gondolná az ember, és jogosan gondolhatta Allison is, hogy egy öntelt, beképzelt ember. Elvégre hatalmas közösségi média sztár, még az idősebbek is ismerik, nem csak a fiatalok. Mégis Allison számára teljesen idegen volt, viszont amikor az egyik közös előadásukon meglátta, hogy milyen ováció fogadja a fiút, elkönyvelte, hogy ő is egy olyan ember, akiben soha nem találna barátra. Még ha titkon mégis arra vágyott volna, hogy ismerjék egymást, főleg a 180 másodperc után amit együtt átéltek.
Ami egyébként szerintem izgalmasan volt leírva. Sőt....talán ez a rész volt a történet legizgalmasabb szegmense. Addig csak unalmasan, lapokat hajtva olvasgattam az oldalakat. Azonban amikor a 180 másodperc következett magamnak is kihívást állítottam, hogy el lehet e olvasni 180 másodperc alatt, hogy valóban 3 perc alatt megtörténhet-e mindaz, amiről szó volt. Ebben a részben éreztem egyedül dinamikát, izgalmat, amikor csak azt érzem hogy megy a szemem sorról sorra, és bár gyorsan olvasom a sorokat mégis értem miről van szó és egyben érzem is. Itt úgy gondoltam, ez a könyv nekem tetszeni fog. Egészen addig, ameddig pár oldal múlva rájöttem, hogy én ezt a történetet már olvastam, csak más köntösben.
--------------------------------------------------------------
FIGYELEM, A TOVÁBBIAKBAN SPOILERES ELEMZÉS KÖVETKEZIK!
--------------------------------------------------------------
Pár hónappal ezelőtt már írtam egy bejegyzést egy másik Rubin pöttyös könyvről, az Ezzel a szívvel című R. S. Grey irományról. Akkor, bár szokásomhoz híven, spoiler mentesen írtam le a cselekményeket, szerintem még ha nem olvasta valaki a könyvet akkor is nagyjából össze lehetett tenni mi történik, mik a fordulatok, mik a csattanók amik megtalálhatóak a könyvben. És most itt vagyunk, eltelt 4 hónap és rájöttem, szinte ugyanazt olvastam, csak más köntöben. De engedjétek meg, hogy röviden, pontokba szedve ki is fejtsem, mire gondolok.
A TÖRTÉNET ÉS A SORS
Adott nekünk mindkét könyvben 1 fiatal pár, akik bár még soha nem találkoztam egyből egymásba szeretnek. Olyan dolgot éreznek, amit még soha és úgy gondolják, hogy megtalálták a másikban az igazit már az első látásra. Nehéz sorsú hölgy szereplőnk megtalálható itt is, ott is. Míg ebben a könyvben Allison családi háttere nehéz, addig a másikban Abby családja szuper, csak egész életében egy burokban élt sajnálatos betegsége miatt. Azonban jön a népszerű, a hős, a megmentő szuper pasi Esben és Beck, akik első perctől kezdve eloszlatnak minden kétséget a lányokban, elfeledtetve velük előző személyiségüket. (Itt megjegyezném, ebben nincs semmi probléma, elvégre mindkét lány pozitív irányba fejlődött)
A SZOMORÚ IGAZSÁG
A szuper, legeslegjobb barátnő, aki nagyon vagány, mindig a barátnőjének a legjobbat akarja, úgy hogy magát háttérbe szorítja. A személy, aki mindennél többet jelent a főszereplőnek itt Steffi, ott pedig Caroline. Míg az Ezzel a szívvel című könyvben az egyértelmű betegsége miatt nyilvánvaló volt a szomorú vég Caroline számára, addig a 180 másodperc című regényben szó sem volt arról, hogy Steffi beteg lenne. Egészen a végéig, amikor pedig már szinte mindegy volt. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de olyan világos volt ennek ellenére is a dolog, mint a nap. Steffi folyamatos hárításai, hirtelen felbukkanásai és ehhez hasonló jelek eléggé egyértelművé tették, hogy valami nem stimmel a lánnyal. És bár elképesztően szomorú volt a jelenet, amiben végső búcsút vettek tőle a többiek, mégsem hozta meg a várt katarzist. Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy a másik könyvben Abby pont aznap éjszaka vesztette el a szüzességét, amikor Caroline meghalt. Itt pedig szintúgy pont aznap éjszaka vesztette el a szüzességét Allison, amikor Steffi bejelentette betegségét és minden szálat megszakított vele (egyfajta "előhalálként").
A BOLDOGAN ÉLTEK MÍG MEG NEM HALTAK A KESERŰSÉG ÁRÁN IS
Persze ez minden romantikus regény alapja, tehát nem is annyira zavaró tény. De mégis, minden nehézség és szomorúság ellenére mindkét regényben pár héttel a szomorú események után folytatódik az út, amin a párosunk elindult. Abby és Beck folytatják és később befejezik a közös utukat. Esben és Allison pedig folytatják a társadalmi kísérleteket. Amit szintén zárójelben jegyeznék meg, hogy meglehetősen irreálisak voltak, főleg a Steff megmentésére irányulók. Hiszek benne, hogy rengeteg jóember van a világban, aki bármikor segít bárkinek, de az a kaland ami árán "simán" eljutott Esben és Allison a kórházba túl szép, hogy igaz legyen és meglehetősen álomszerűnek is hat.
Tény és való, hogy ha az ember sok könyvet olvas ugyanabban vagy hasonló műfajban egy idő után már nehéz újat mutatni. Hogy vannak olyan trópusok, amik mindig megjelennek egy romantikus könyvben, de emiatt szeretjük őket. Itt viszont mégis úgy gondolom ez nekem már kicsit túl sok volt. Talán, ha később olvasom a könyvet, nagyobb különbséggel a kettő között, akkor jobban élveztem volna. De erre kicsi esélyt látok, mert az első 30 oldal után, amikor még semmi hasonlóság nem volt, rájöttem, hogy ez nem az én könyvem lett. És bár ezután, ettől függetlenül minden könyv megkapja a lehetőséget a véleményem megváltoztatására, itt sajnos nem sikerült. Ennek ellenére is, ha a másik könyvre 4 csillagot adtam, itt megadom a 3,5-et, mert rossz könyvnek egyáltalán nem nevezném. Csak számomra kicsit túl álomszerű és túl hirtelen (mert bár arról nem beszéltem, hogy Allison szinte egyik pillanatról a másikra változik introveltált személyből extrovertálttá, mégis végig bökte a csőrömet). A sok hasonlóság pedig már csak hab volt a tortán.