A Manó könyvek Sorsfordító-történetek című kiadói sorozata már nagyon rég felkeltette az érdeklődésemet és igazán vártam már, hogy végre elolvashassam valamelyik kötetet. Végül úgy döntöttem, hogy bár a kötetek nem kapcsolódnak egymáshoz, mégis kronológiai sorrendben megyek végig a teljes sorozaton és ismerem meg egy-egy Disney sztár történetét más szemszögből. Ez alapján pedig az első "áldozatom" nem lett más, mint Mulan és Elizabeth Lim újragondolásával a Fénytörések. 

    A történet egy, a hunokkal való harc során kezdődik, ahol a már így is lefeleződött kínai sereg dilemmába kerül és próbálnak életben maradni a támadókkal szemben. Mulan.....vagyis Ping azonban hirtelen ötlettől vezérelve megtagadja a kapitánya parancsát és egy másik stratégiát vet be, amiben nagyon lehetősget lát a túlélésre. Bár az ötlete bevált, egy hirtelen pillanatnak köszönhetően a sereg kapitánya, és Ping jó barátja, Li Shang komoly sérülést szerez. A túlélésére senki sem lát túl nagy lehetőséget, Mulan azonban nem hajlandó belenyugodni abba, hogy miatta haljon meg olyan fiatalon a kapitány. Egy este tehát, amikor megjelenik Shang édesapja, és később őrző állatuk, ShiShi Mulan megpróbálkozik a lehetetlennel, visszahozni - vagy inkább itt tartani - a földi világban Shang-ot. Ehhez pedig le kell mennie a rettegett alvilágba, szövetkeznie kell a rettegett királlyal és végül, de nem utolsó sorban, le kell győznie a létező legnagyobb akadályokat, amik ShiShi, Shang és az ő útjába állnak.

    Hatalmas nagy Mulan rajongóként egyszerre magas és kevés elvárással kezdtem bele a történetbe. Hogy ez mégis hogy lehetséges? Könnyen. Tudtam, hogy a nagy imádatom miatt, semmi nem lesz képes megugorni azt a szintet, amit az eredeti történet adott nekem évekkel ezelőtt, azonban ezzel egy időben azt akartam, hogy ha már hozzányúl valaki Mulan értékes történetéhez, akkor azt csinálja jól. Azt pedig boldogan kijelenthetem már így az elején, hogy Elizabeth Limnek sikerült jól csinálnia. 

    Már az első fejezet elolvasása után tudtam, hogy ebből csak jól jöhetünk ki. Na persze nem a végződés miatt, mert akkor még fogalmam sem volt, mik várnak rám, mindössze a történet leírása miatt. Lim olyan könnyedséggel, pontossággal és részletességgel írta le már a hunokkal való találkozás első mozzanatait, hogy az agyamban egyből beindultak a fogaskerekek. Szinte szó szerint láttam magam előtt megelevenedni a szereplőket, az összeütközéseket, a helyszíneket. Ami számomra hatalmas meglepetés volt, hiszen fantasy, illetve ehhez hasonló történeteket egyáltalán nem, vagy csak elképesztően ritkán olvasok. De őszintén mondom, ha mindegyik ilyen, akkor állok elébe ennek a műfajnak is, mert egyből elragadott, magába szívott és megnyert magának. 

    Ha ez nem lett volna elég, sikerült olyan szereplőket felszínre (vagy inkább az Alvilágba?) hozni, akiket egytől-egyig sikerült a történet egy pontján legalább minimálisan megkedvelnem. Mulan és Shang már az eredeti történetből hatalmas kedvencem lett, ahogy a többi katona fiú és Mushu is, viszont ők itt most ebben a történetben nagyon kicsi szerepet kaptak. ShiShi volt az első nagy meglepetés számomra. Bár tudtam, hogy a Li család őrzőjeként igazán jó karakter lehet csak, mégsem gondoltam volna, hogy ilyen szinten belopja magát a szívembe. A lelkesítő beszédei, a makacssága, a humora, az önfeláldozó képessége és a személyisége úgy általánosságban egyből megvett magának kilóra. 

    Teljesen más módon, szerettem olvasni azokat a részeket, ahol felbukkant Yama király, a Feledés Asszonya és a szellemek (beleértve a Fa családot is). Bár ők inkább az ellenfél, a gonosz oldalát képviselték, a történet végére mindegyikőjüknek volt egy magyarázata, egy valós személye ami magyarázatot adott a cselekedetükre. De ha ezt nem is vesszük figyelembe, nagyon élvezetes volt olvasni a kihívásokról, amiket a főhőseinknek adtak a történet során. Mondjuk itt megjegyezném, hogy nagyon sajnáltam őket minden egyes alkalommal, de hé....így volt izgalmas a történet. Nem beszélve az utolsó Tükrök Termében zajlódó eseményekről, ami a legmaradandóbbá vált a számomra. 

    A pontot az I-re természetesen itt is az hozta meg, amikor fény derült Ping/Mulan valós kilétére. A reakcióra amit Shangtól és a többiektől kapott az Alvilágban végig tűkön ülve várta. Végül azt kaptam amit szerettem volna, már egy kis kitérővel az egész előtt. Viszont továbbra is nagyon vártam, hogy mi lesz a végén? Mi történik ha tényleg sikerül életben tartani Shangot? Emlékezni fog arra ami történet vagy sem? Mi történik Mulannal, ha nem sikerül a terv és elbukja a fogadást? Spoiler mélységbe nem akarok belemenni, de annyit elárulhatok, hogy szerintem legtöbbünknek ugyanaz az általános elvárása és én egyáltalán nem csalódtam. Nem csak a végkifejletben, de abban sem, ahogy odajutottunk. 

    A könyv tartalmától függetlenül pedig egyszerűen nem lehet elmenni szó nélkül a sorozat köteteinek megjelenése mellett sem. Bár senki nem a borító alapján ítéli meg a könyvet -tényleg nem, hogy képes valaki ilyen megbocsáthatatlan bűnt elkövetni?! shhh...-  muszáj megemlíteni a színezett lapokat, a gyönyörű piros élét a könyvnek. Ami egyébként a sorozat többi kötetére is jellemző hiszen az adott történet tematikájához illő színben pompázik a könyv éle. Kétség sem fér hozzá, hogy korábban ehhez hasonlót nem láttam (azóta természetesen ez is egyre népszerűbb lett) és ez a szemetgyönyörködtető kinézet egyből arra ösztönzött, hogy levegyem a polcról a könyvet és elolvassam a tartalmát, majd kicsit később magát az egész történetet is. 

    Elizabeth Limnek tehát sikerült elérnie a Fénytörésekben azt, amiről azt hittem lehetetlen. Sikerült újra megszerettetnie velem Mulan történetét és a szereplőket. Sikerült neki azt a szintet megugornia, amiről azt hittem lehetetlen, de titkon mégis vágytam rá. Illetve sikerült a történetének a főbb szereplőivel együtt belopnia a szívembe magát olyan szinten, ahol azt merem mondani, bármikor szívesen újraolvasnám. 

 

Ismeritek azt az érzést, amikor kezetekbe fogtok egy könyvet, elolvassátok az első oldalt és érzitek, hogy ez jó lesz? Utána elolvasságot az első fejezetet, majd a következőt, és a következőt is és annyira a rabjává váltok a könyvnek, hogy órákig nem tudtok elszakadni tőle, kint besötétedik és azt veszed észre, hogy igen, megint egész nap csak olvastam. Nálam ezt az érzést váltotta ki Ashley Elston 10 vakradni, hogy megtaláld a nagy Őt című könyve és cseppet sem bánom.

        A történet egy Louisiana állambeli kisvárosban játszódik, ahová Sophie a karácsonyi szünetben menekül. Nem sokkal a téliszület előtt, Sophie meg akarja lepni barátját Griffint, akivel már egy éve együtt vannak és bár még nem mondták ki, hogy szeretik egymást a lány úgy érzi nagyon jó a kapcsolatuk. Egészen addig, ameddig véletlen meg nem hallja, hogy Griffin szakítani akar. Sophie erre teljesen összetörik, szakít Griffinnel és a megbeszéltek szerint elmegy a nagymamájához a szokásos karácsonyi ünnepségsorozatra. Szülei eközben az állam másik irányába haladnak, ugyanis Sophie testvére, Margot veszélyeztetett terhes és ott segítik amiben csak tudják. Sophie családja minden, csak nem átlagos. Először is meghökkentő, hogy mennyire sokan vannak, legalább 40-50 fő gyerekestől, unokástól, mindenestől. Titkot tartani ebben a családban pedig lehetetlen, szóval amint megtudják, hogy Sophie bánatos, a nagymama vezetésével akcióba indulnak, hogy ez legyen Sophie egyik legjobb szünete és minél hamarabb túl tegye magát a szakításon. Így karácsony kivételével minden napra kap 1-1 idegen randipartnert 1-1 családtagjától, aki majd segít neki elfelejteni Griffint.

        Kezdjük azzal, hogy az egész ötlet, hogy pár nappal szakítás után minden nap vakrandira menjen más és más emberrel Sophie nekem először kicsit fura volt. De már az első randi után tudtam, hogy ez egy szuper dolog. Sophie randipartnereinek 90%-a igazán udvarias, tisztelettudó volt. És bár randizni voltak, nem hagyományos értelemben vett randik voltak ezek, hiszen az esetek többségében a közelben volt Sophie 3 nagyon közeli rokona és barátja, Olivia, Charlie és Wes. A randipartnerek nagyon jófejnek tűntek, főleg az első alkalom volt hatalmas pozitív csalódás. Seth annyira jófej volt és kedves, annyira jó volt a kémia Sophie és közte, hogy már úgy voltam vele, hogy ezaz...már az első alkalommal megvan a befutó. Aztán ahogy haladtunk a történet vége felé rájöttem, hogy annak a befutónak nem is kell vakranid és közelebb van, mint azt gondolnám. 

        Az egész történet annyira aranyos, kedves és megmosolyogtató. Régen olvastam már olyan könyvet, amiben egy szereplőre sem tudtam volna azt mondani, hogy nem kedvelem. Hiába voltak ellenszenvesek a bestiák és csinálták azt amit, annyira nem voltak középpontban a történet alatt, hogy azt mondjam rájuk, hogy idegesítettek. Tehát már ez egy hatalmas pozitívum. A szereplők tehát igazán szerethetőek és viccesek. Jó volt olvasni mennyire támogatják Sophiet mindenben és tényleg csak a jót akarják neki. Arról nem is beszélve, hogy mennyire hiányolták már a lány társaságát, mivel az elmúlt időszakban egyre kevesebbet látogatott el hozzájuk valamilyen okból kifolyólag. Ezt Olivia, Charlie és Wes többször is kinyilvánította és hangot adott annak is, mennyire hiányzik az ő négyesük. 

    A három fiatal Sophien kívül természetesen meglehetősen központi szerepet kapott a történetben még úgy is, hogy Wes egyáltalán nem, Olivia és Charlie pedig csak 1-1 randit szerveztek Sophienak. Mindig ott voltak a lány közelében, ha kellett. Illetve azon kívül is, folyamatosan Sophie környékén voltak, segítették amiben csak tudták, még akkor is ha ez azt jelentette, hogy éjszaka titokban kocsikázzák át az államot, csak hogy Sophie végre láthassa betegeskedő nővérét.

    Ha pedig itt járunk, akkor ezt a mellékszálat is szeretném megemlíteni, mert egy picit engem érzékenyen érintett és néha már tűkön ülve vártam én is, hogy valami fejleményt halljak Margot felől. Margot, Sophie nővére veszélyeztetett terhes, így az orvos ágynyugalmat írt elő. A terhesség alatt meglehetősen fura jelenségeket produkált, hiszen feldagadt az egész lába, karja és a teljes teste. Emiatt nem csak ő de a baba is veszélybe került, ami már olyan komolyságokba jutott el, hogy idő előtt meg kellett szülnie a babát. Margot és Sophie kapcsolata példaértékű. Olyan alázattal és tisztelettel vannak egymás irányába, amit ritkán lehet olvasni, pedig létezik és tényleg nagyon jó dolog. Ahogy Sophie aggódott a nővéréért, én is úgy aggódtam, amikor Sophie elment meglátogatni, én is mentem volna, a kisbaba megjelenésekor pedig akkora kő esett le a szívemről, mint a könyvbeli családnak. Végig szurkoltam, hogy ne legyen semmi probléma, ez egy vidám, ifjúsági regény, nem lehet benne tragédia, szomorúság. A történetszál kimenetelével pedig teljesen megvagyok elégedve.

       Ahogy meg vagyok elégedve az egész könyv lezárásával is. Annak ellenére, hogy Griffin továbbra is próbálkozott bizonygatni, hogy megbánta amit tett Sophie nem bocsátott meg neki. Amit nagyon jól tett, mert Griffin azért kicsit fura viselkedést mutatott miután Sophie véglegesen lezárta vele a dolgokat. Ezen kívl Sophie rájött arra is, mennyire fontos neki a család és a családja számára is mennyire fontos ő, ezért karácsony után folyamatosan hazalátogatott a hétvégékre a nagymamájához és népes családjához, na meg A FIÚHOZ. Akivel bár nem raktak semmilyen bélyegzőt a kapcsolatukra eléggé egyértelmű, hogy egy párt alkotnak végre. Annyira szurkoltam nekik végig, és alig vártam, hogy bevallják egymásnak mit éreztek, hiszen annyira egyértelmű volt, mint még más semmi. Ezt még Olivia is megmondta és teljesen egyetértek vele.

    Kétség sem fér hozzá, hogy Ashley Elston könyvével új kedvencet avattam. És bár sem a Molyon, sem más oldalakon nincs sorozatként feltűntetve, az írónő 10 Truths and a Dare című könyve is Sophieról, Oliviaról, Charlieról és Wesről szól, szóval remélem minél előbb kap az is egy magyar fordítást, hiszen ennek a történetnek a folytatásáról van szó. Ha mégsem kapna, akkor viszont biztos elolvasom angolul, mert minden amit ez a Hihetetlen Négyes csinál megmelengeti a szívemet, röhögőgörcsöt vált ki belőle és egyszerűen csak imádom. Ha pedig nem tetted volna még meg eddig, remélem ezután elolvasod a könyvet, mert egy szuper kis kikapcsolódás egy átlagos napra.

Annak ellenére, hogy a könyv a borítóján - jogosan - agyon van dícsérve, illetve a szerzőjéről is csak a jókat lehet olvasni, engem valahogy elkerült a megjelenése és úgy alapjában ez a történet. Lehet, hogy csak én néztem rossz helyen, de a könyv nem kapott olyan nagy reklámot és szerintem emiatt olyan sok emberhez sem jutott el, pedig egy elég jó kis történetet rejt ez a kék borító.

    A történet elején megismerjük Emmie-t és Lucas-t, akik bár több ezer kilóméter választotta el őket, még tini korukban barátokká váltak Emmie titkos levelének köszönhetően, amit egy léggömbbe írt. Ez a léggömb a csodával határos módon eljutott Lucas-hoz, aki levelet írt Emmienek és innentől kezdve elválaszthatatlan barátokká váltak. Most, 14 évvel később, barátságuk ugyanolyan erős mint volt, azonban Emmie már ennél többet érez Lucas iránt. Úgy gondolja talán a férfi is így érez és ezért hívta el egy romantikus vacsorára, de nagyobbat nem is csalódhatna, hiszen Lucas éppen az ellenkezőjét jelenti be, megnősül. Ha pedig ez nem lenne elég rossz, Emmiet kéri fel esküvői tanúnak. 

    Emmie, annak ellenére, hogy eleinte eléggé összetört elég jól tartotta magát az egész történetben. Voltak kisebb összeomlásai, szenvedései, "nyafogásai", de ez teljesen érthető, hiszen "élete szerelme" éppen most készül megházasodni, ráadásul még arra is kéri, hogy ő legyen a legnagyobb támasza egész végig. Ezen kívül teljesen érthető volt Emmie bizonytalansága is mindennel kapcsolatban. Soha nem volt könnyű élete, gyermekkorában szexuális bántalmazás áldozatává vált és senki nem hitt neki. Sőt....még ő volt hibáztatva, amit elképesztően dühítőnek tartok. Az apját eddig nem ismerte, csak a történet alatt tudta meg ki az egyik szülője, az anyja pedig kicsi kora óta másnak sem él csak magának, a lányával és a problémájával mit sem törődve.

    Bár Emmie családja kész katasztrófa, szerencsére szuper barátai vannak. A hotelből megismert kollégái, Rosie és Fox, nagyon jó kiegészítői Emmienek. Amikor egy kicsit meghátrál, vagy elbizonytalanodik Emmie, legjobb barátnője Rosie mindig valami őrült ötlettel áll elő, hogy előre lendítse a barátnőjét. Ezek az őrült ötletek pedig általában olyan őrültek, hogy ekkor kerül a képbe Fox, hogy lecsillapítsa a hebrencs Rosie-t. Nagyon szerettem a hármuk kapcsolatát és barátságát. Őszintén nem volt köztük semmi tabu téma, nem volt olyan dolog amit eltitkoltak volna egymás elől, mindig 100%-osan támogatták egymást mindenben, ha pedig kellett észhez térítették egymást. Igazi barátságok nagyon ritkán szövődnek, de az övéké tényleg az volt, még jobban is szerettem mint Emmie és Lucas barátságát.

    Emmie és Lucas barátsága már évtizedeken átível és szinte már családtagként kezelik Emmiet a francia családban. Ezért is furcsa az, amikor Emmie már nem csak barátként tekint Lucasra. Bár Emmie elmesélései alapján voltak pillanatok, amikor könnyen a következő szintre léphetett volna a kapcsolatuk, amikor Lucas is úgy tűnt mintha be szeretne vallani valamit a lánynak, és őszintén úgy gondolom, hogy sokáig mi is így gondoltuk. Azt hittem, hogy bármelyik pillanatban lefújhatják az esküvőt és Lucas és Emmie egy pár lesznek és boldogan élnek amíg meg nem....

    Egészen addig, ameddig meg nem jelent a történetben két új szereplő. Egyik Marie, aki Lucas menyasszonya, másik pedig Eliot, aki Lucas bátyja. Mindkettőjüket olyan szinten megkedveltem, hogy arra szavak nincsenek. Marie egy tündéri lány és a megszokással és a sztereotípiákkal ellentétben, egyáltalán nem zavarta az, hogy Lucas legjobb barátja egy nő. Sőt....nagyon kedves volt végig Emmie-hez és olyan pozitívan, vidáman állt az egész dologhoz, ahogy én ezt még sem filmben sem könyvben nem láttam. Végre van egy pozitív példa is, amikor a menyasszony nem egy elviselhetetlen hárpia, aki minden áron tönkre akarja tenni vőlegénye barátságát egy nővel. 

    A másik szereplő pedig Eliot, aki egy igazán törődő, vicces és önfeláldozó személy. Mindent és mindenkit maga elé helyez, csak azért, hogy a másiknak jó legyen. Teljesen mindegy, hogy Lucasról vagy Emmie-ről van szó, azonnal ott terem, hogy segítsen ahol csak tud. Azt pedig, ahogy az ő kapcsolata -újra- kialakul Emmie-vel a történet alatt, igazán jó volt olvasni. Sokszor volt úgy, hogy már azt gondoltam, nem is Lucasnak kellene a legjobb barátjának lennie, hanem Eliotnak.

    Anélkül pedig nem tudom befejezni ezt a posztot, hogy legalább pár mondatban ne említemén nem Louise-t, az idős hölgyet, akivel együtt él Emmie. Bár eleinte távolságtartónak tűnt, és valószínűleg ennek az volt az oka, amit Eliot mondott, hogy Emmie és Louise annyira egyformák, hogy egyikük sem mer közeledni, a végén konkrétan családtaggá vált és egyfajta nagymama figura lett Emmie számára. Emmie neki köszönheti igazán azt, hogy elkezdett élni, hogy felnyitotta a szemét sok dologban és úgy intézte a dolgokat, hogy a lány a történet végére tényleg boldog legyen. Hogy elérje azt a boldogságot, amit a történet során korábban Louise kérésére definiált.

    A lezárás pedig fantasztikus. Nem igazán az, amire az ember az első pár fejezet után gondol, de ahogy egyre jobban belemélyed a történetbe, rájön, hogy ez a jó választás. Személy szerint mondjuk én az első pillanattól kezdve úgy éreztem, hogy ennek így kell történnie, és nem feltétlen kell a sablonos dolgokhoz ragaszkodni. A sors pedig egy igazán érdekes dolgot játszott az összes szereplővel és velünk, olvasókkal is.

    Összességében egy nagyon jó kis történetet kaptunk Lia Louis tollából. A fél csillag levonás mindössze azért van, mert az elején kicsit untam, nem gondoltam volna, hogy bármi más kijön ebből, mint ami a többi hasonló történetben van. De Rosie és Fox, majd később Eliot felbukkanása belendítette a történetet és igazán vártam, hogy hogy fog lezárulni a könyv.

Mucha Dorkáról korábban még nem hallottam, szóval számomra egy új szerzőről van szó, viszont pár évvel ezelőtt, amikor megjelent a Nincs idő című regénye meglehetősen felkeltette az érdeklődésem a fülszöveg és mindenképpen el akartam olvasni valamikor a könyvet, az idő pedig most jött el. 

    Az elmúlt pár alkalommal teljesen más témájú könyveket olvastam, vagy komolyabb hangvétele volt az egésznek, vagy inkább a teljes romantikus irányba ment el a történet. Így azt éreztem szükségem van egy igazán jó, kis kötetlen, néha már akár 'guilty-pleasure'-nek is mondható könyvre. A borítója alapján pedig egyből az Szjg jutott eszembe (tudom, sok mindenről az jut eszembe), így erre esett a választásom és csalódni nem csalódtam. 

    A történetben megismerjük az éppen 9. osztályos Lili-t, aki miután egyetlen barátja ellenefordult az előző év végén elkezd naplót írni. Szerencsére Lili mégsincs egyedül az iskolában, hiszen ott van neki Áron, akivel egy táborban ismerkedett meg a nyáron, illetve két másik fiú is, Tibi és testvére Gábor is, akiket korábbról ismer. Így nem is tűnik olyan nagy szörnyűségnek az iskola, főleg, hogy Áron mindig segíti Lilit mindenben és támogatja amiben csak lehet. Lili ettől természetesen el van ájulva és Áron egy igazi fehérlovas herceg számára, akiért oda van. Nem sok idő telik el, mire Áron megteszi az első lépést és a két fiatal hivatalosan is egy párt alkot. Ezzel nincs probléma, Lili boldogabb mint valaha, hiszen végre valóra vált az, amiről egy ideje már álmodozott. Azonban ez a boldogság nem tart sokáig, mivel kiderül, hogy Áron nem is annyira jófej, mint azt eddig mutatta és meglehetősen irányító alkat.

    Bár azt mondtam, hogy ezelőtt jó pár olyan könyvet olvastam, ami komolyabb témát érintett és az egyszerűsége miatt választottam ezt a könyvet most kikapcsolódásnak, mégis ez a történet is egy elég fontos dologgal foglalkozik. A toxikus, mérgező kapcsolat, a túlzottan irányító másik fél képe jelenik meg benne Áronon keresztül. Ezzel szerintem nagyon sokan találkoznak az életük során, talán olyan korán is, mint Lili, de sajnos vagy nem ismerik fel a helyzetet, vagy nem szeretnék felismerni. Ebben az esetben nagyon örültem neki, hogy Lili szinte már a második nap észrevette, hogy valami nem stimmel Áronnal. Tudta, hogy nem normális az, hogy szinte nem tarthatja a kapcsolatot senkivel sem, ha pedig fiú az illető akkor főleg nem. Természetesen idő volt, mire Lili lépett is, és sajnos már valaminek történnie is kellett ahhoz, hogy ez megtörténjen, de szerintem így is teljesen jókor csillant fel Lili szeme is Áronnal kapcsolatban. 

    Ilyen tekintetben Lili egy igazán jó karakter, lehet tőle mit tanulni. Tetszett, hogy bár félénknek van beállítva főleg, egy elég talpraesett lányról van szó. A falmászós hobbija elég menő, és a Boleyn Anna imádatát is nagyon szerettem. Kicsit hebrencsnek is mondanám a naplóbejegyzései alapján. Tetszett, hogy a napló csak kicsit tért el a fő témájától, és a mindennapi dolgok mellett azért listák is kerültek bele, amik vagy elterelték Lili figyelmét az aktuális történésekről, vagy pedig ő magát emlékeztették valamire. Ezek mindig megmosolyogtattak, főleg amikor 10 dolgot akart felsorolni, de nem sikerült és helyette máshogy oldotta meg a dolgot.

Boleyn Anna, aki a történet során nagy hangsúlyt kap

    Tibi és Gábor karaktere is nagyon szimpatikus volt már az első pillanattól kezdve. Bár nem sok lehetőségük volt igazán megjelenni a történetben, az alapján a pár beszélgetés alapján, amit olvashattunk és amit Lili mesélt róluk (főleg Tibiről, mert a végén azért Gábor nagyobb szerepett kapott) igazán jó barátnak tartom őket. Olyannak, amilyenekre most Lilinek szüksége is van.

    Egyetlen pici kritikám a könyvvel kapcsolatban, hogy túlságosan rövidnek tartottam. Adott esetben talán 1-2 dolgot kivettem volna és helyette mást írtam volna bele. Tudni kell, hogy a könyv 1 hónapot ölel fel, az iskolakezdéstől, a szeptember végi bálig, ami után lezárul a történet. Kicsit olvastam volna még többet Áronról, valami magyarázatnak örültem volna, hogy mitől ilyen, és hogy miért nem volt hasonló korábban. Mert bár megbocsátást nem kapott volna tőlem ennek ellenére sem, mégis jó lett volna tudni mi okozza benne ezt a hihetetlen nagy irányításmániát és mi tette ekkora barommá.

    A vége viszont nagyon tetszett, örültem, hogy Gábor megkapta a szerepet a könyvben, amire mindannyian, és szerintem titkon Lili is, végig vágytunk. A napló pedig, amit ajándékba adod Lilinek egy új kezdet reményét is adja. Talán emiatt is lett volna jó, ha kicsit még olvashattam volna. Kíváncsi lettem volna mi került még abba a naplóba.

    Összességében azt lehet mondani Mucha Dorka Nincs idő című könyve egy könnyed, egy délutános kikapcsolódásnak tökéletes. Nem kell rajta sokat agyalni, a karakterek többsége igazán szerethető és rövidsége és ifjúsági témájának ellenére fontos témát boncolgat, még ha nem is megy bele olyan túlságosan mélyen. Szerintem jó olvasmány lehet a Lilihez hasonló korú gyerekeknek, hiszen kicsit felnyithatja a szemüket már ilyen korán egy olyan dologgal kapcsolatban, ami elég sűrűn előfordul a való életben.